Minden bizonnyal sokan vannak, akik lelki problémáikkal pszichológushoz mennek, miközben nem feltétlenül pszichológusra, és nem feltétlenül terápiás eljárásra lenne szükségük. Amíg a terápia jellemzően egy hosszan tartó eljárás, kifejezetten gyógyító célzattal, főként a mentális- és a hangulatzavarok kezelésére, addig a life coaching a nem pszichés zavarokból fakadó lelki elakadásokat és problémákat feltáró és megoldó, kevésbé hosszadalmas folyamat.
Ha nagyon hétköznapi módon akarom a különbséget megfogalmazni, akkor azt tudom mondani, hogy a pszichológia jellemzően analitikusan közelíti az ügyfelet és a problémáját, ezzel szemben a coaching nem analizál, hanem feltételezi, hogy az ügyfél egészséges, és csupán a pillanatnyi, szubjektív szemléletének köszönhetően akadt el a problémáinak megoldásában. Ezzel együtt egy felelős coach szert tesz arra a tudásra, aminek segítségével fel tudja ismerni, ha az ügyfél problémája túlmutat a coaching hatáskörén.

Ha sikerül tisztázni a pszichológus szerepét, akkor már jóval könnyebben meghatározható, hogy mikor, és milyen esetekben van szükség coach segítségére, ha támogatásra van szükségünk.
Az az általános tapasztalat, hogy ugyanúgy, ahogy sokszor a coachingot tanácsadással azonosítják, úgy a pszichológus munkáját tekintve is komoly tévhitek vannak a köztudatban.

Elöljáróban elmondható, hogy a pszichológusi munka elsősorban azon esetekben indokolt, ha az egyén személyisége olyan fokú sérülést szenvedett, vagy ha az egyén annyira nem képes átlátni a helyzetét, hogy a  korrekcióhoz a megértés önmagában már kevésnek bizonyul. Ilyen esetben a probléma rövid távú munkával általában nem orvosolható (rosszabb esetben pedig évekig tartó terápiát és/vagy gyógyszeres kezelést is igényelhet).

Ettől függetlenül manapság még sokan pszichológushoz mennek akkor is, amikor nem feltétlenül arra lenne szükségük. Igaz ez persze fordítva is: mennek el coach-hoz pl. komolyabb szorongással, fóbiákkal, amikor azt nem a coachingban lenne szükséges kezelni. Bár mindkettő egyfajta támogatást, és bizonyos értelemben pszichés segítséget nyújtó tevékenység, mégis más mind a célja, mind az eszközrendszere a pszichológusi munkának, a terápiáknak, és más a célja és eszközkészlete a coaching folyamatoknak. Bizonyos körökben úgy tartják, hogy szinte mindenkinek ajánlott lenne pszichológushoz járni.

Én a magam részéről azt gondolom, hogy nem mindenkinek van szüksége pszichológusra, de mindenkinek vannak az életében olyan helyzetek, amikor szüksége lenne egy jó coach-ra.

A pszichológus tehát elsősorban olyan komolyabb, vagy enyhébb fokú mentális zavarokból fakadó problémákban tud segíteni, amiben egy coach már nem. Egy coach-nak nem célja, és nem is feladata a mentális, és pszichés zavarok gyógyítása.

Viszont a coaching (pl. life coaching) során a mentálisan egészséges embereknek tudunk rámutatni a nem mentális zavarokból eredő, de beragadt érzelmi mintákra (amelyek kialakulhatnak akár felnőtt korban is), igyekszünk azokat feltárni, feloldani, vagy próbálunk szemléletváltást előidézni, a megoldásokra helyezni a hangsúlyt, illetve objektíven láttatni egy-egy élethelyzetet.

Pszichológusra így elsősorban pszichés zavarban szenvedő embereknek van szüksége.
A mentális zavarok közös jellemzője a valóságtól való teljes, vagy részleges elszakadás, illetve adott szituációkban nem a valósággal összhangban lévő reakciók, vagy visszatérően nem az általánosan, társadalmilag elfogadott normák szerinti viselkedés. Továbbá jellemző a viselkedés maladaptív, azaz rosszul alkalmazkodó jellege. Ebben az esetben a deviáns viselkedésmódok zavarják az élet normális menetét, kártékony hatásúak az egyénre, vagy a környezetére, illetve a társadalomra nézve. Ilyen esetben beszélhetünk patológiás esetről.
Viszont fontos tudni, hogy egyes mentális zavarok, a személyiségzavarok, az enyhébb fóbiák, szorongások, valamint a depresszió jellege nem minden esetben szélsőséges és egzakt. Előfordulhat, hogy csak adott helyzetekben érhetőek tetten, vagy a tünetek bizonyos értelemben skálázhatóak, a jellegük, és megnyilvánulásaik "erőssége" egyénenként, személyiségtől függően is változhat. Jellemző lehet, hogy a mentális zavarral küzdő ember perszonális kapcsolatai leredukáltak, vagy visszatérően problémásak. Sokszor a mentális zavarok nem a klasszikus, hétköznapi értelemben elképzelt formában nyilvánulnak meg, sok esetben magának a mentális zavarban szenvedő embernek sincs sejtése arról, hogy “baj” van, hisz az önmaga viselkedése saját maga számára természetes és önazonos. Sokszor csak a környezete visszajelzései alapján kezd el gyanakodni a zavarban szenvedő ember, de tapasztalat alapján elmondható, hogy a külső szemlélő számára sem mindig kézzelfogható egy mentális zavarral küzdő ember esetében, hogy mi a probléma. A tünetek igen összetettek, és szofisztikáltak lehetnek. Általában csak annyi érzékelhető, hogy “valami nincs rendben”. Gyakorta a kellemetlen, fura, nem helyénvaló, az általános normáktól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, ismétlődő viselkedésminta a jellemző. Fontos, hogy a mentális zavar gyanújára okot adó viselkedés ellenére sem célszerű az elhamarkodott véleményalkotás, mert a konkretizálás csak kellő tudás, tapasztalat, és megfelelő pszichológiai érzék alapján lehetséges. Valamint fontos azt is hangsúlyozni, hogy diagnosztizálni kifejezetten csak a pszichiáter diagnosztizálhat.

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy coach-ként egy coaching folyamatban a mentális zavarral küzdő ügyféllel előfordulhat, hogy kifejezetten nehéz, vagy szinte lehetetlen a coaching során kitűzött célokat elérni.

Közhely, hogy személyiségünk alakulására a biológiai, és genetikai hajlamon túl igen nagy hatással vannak a gyermekkorban minket ért, esetlegesen traumatizáló hatások. Általánosságban mindenképpen elmondható, hogy a gyermekkorban elszenvedett szeretethiány, vagy annak valamilyen problémás, traumatikus hatása akár komolyabb megakadásokat, rendellenességeket okozhat a személyiség fejlődésében. Attól függően, hogy a problémát okozó hatások mikor érték az egyént, beszélhetünk a különféle mentális zavarokról. Ezek nagyon leegyszerűsítve, a teljesség igénye nélkül a következők lehetnek:
0-1 éves kor között alakulhatnak ki a pszichózisok (pl: skizofrénia, szomatikus paranoia)
1-3 éves kor között alakulhatnak ki a különféle személyiségzavarok (pl. antiszociális, borderline, nárcisztikus, dependens, kényszeres, hisztrionikus).
3-6 éves kor közötti hatások esetén kialakulhatnak neurózisok (pl. fóbiák, szorongások).

6-14 éves kor között alakul ki az egyén ún. “sorskönyve”, amely már nem feltétlenül tartalmaz mentális zavarokra okot adó hatásokat, de mindenképpen, az életet meghatárzó érzelmi mintákat hoz létre, melyek közül a problémásak feltáratlanul negatív irányba lendíthetik az egyén egész életének tudattalanul alakított sorsát. Ilyen lehet az anyagiakhoz, vagy ilyen a másik nemhez való hozzáállásunk, ilyen az önbizalom kérdése, és a különféle felesleges kompenzálásaink, de a különféle játszmáink megnyilvánulásai is. Ilyenek tehát a belső világunk és önmagunk, valamint a külvilággal való tudattalanul megnyilvánuló viszonyrendszerünk.

Elmondható, hogy minél későbbi behatásokról beszélünk, annál “könnyebb” a problémás mintákon változtatni. Az első három esetben, azaz a pszichózisok, a személyiségzavarok, és a neurózisok esetén, valamint depresszió, és a stressz komolyabb megnyilvánulásai során (mely utóbbiak akár felnőttkorban is kialakulhatnak egy-egy trauma hatására) mindenképpen pszichológus (problémásabb esetben pszichiáter) segítségét kell kérni.
A sorskönyvi, vagy azt azt követő, akár felnőttkorban fixálódott érzelmi minták viszont egy coaching folyamatban már jól felismerhetőek, tudatosíthatóak és ezzel átalakíthatóak.

Ügyfeleim között volt már olyan eset - talán nem is egyszer - amikor az ügyfél pár éve már pszichológushoz járt, vagy a pszichológusnál már elakadt, és ezt követően jött el hozzám. Nálam, pár alkalom után, a probléma forrását felismerve, megértve, és feloldva, felszabadultan távozott.
Ez nem ellentmondás. Valószínűsíthető, hogy a problémás minta késő gyermekkorban alakult ki, és ügyfelemnek nem terápiára, hanem egy jól célzott, feltáró beszélgetésre volt szüksége. A coach szakma még nem kellően ismert, és nem kellően elterjedt, ezért véleményem szerint sok potenciális ügyfélnél még a pszichológus tölti be a coach szerepét.

Természetesen vannak pszichológusok, akik foglalkoznak a mentális zavarokon túl az egészséges emberek pszichéjével is, és indítanak csoportos, vagy egyéni önismereti kezeléseket, képzéseket, ami üdvözlendő. Ilyen esetben a pszichológus tulajdonképpen az emberi lélek, a psziché témakörében szerzett tudását és tapasztalatait kamatoztatja lényegében coach-ként. Azaz egy széles látókörű, az analitikus szemléletét háttérbe szorító pszichológus tevékenysége nem áll messze a life coaching tevékenységtől.
Ha találunk ilyen pszichológust, az örvendetes.

De ha nem találunk, vagy egészséges emberként mégis jobban érezzük magunkat, ha nem pszichológushoz járunk, akkor érdemes egy jó pszichológiai érzékkel rendelkező, végzett coach-ot keresni. Az ilyen coach az emberi psziché egyes részeinek feltárásán túl, további coaching folyamatokban is segítséget tud nyújtani.

Coachként tehát a life coaching folyamatában a késő gyermekkor, és a felnőtt élet bármely szakaszában felmerülő, nem zavar jellegű, de fixálódott érzelmi mintákat igyekszünk felismerni és tudatosítani, és azt különféle technikákkal feloldani. Sok esetben már önmagában a tudatosítás által oldódik a problémás minta. Ezen felül adott célokhoz próbálunk új szemléletmódot, új rálátást, új megvilágítást társítani, és a kitűzött célokhoz igyekszünk az ügyféllel közösen, objektív cselekvési tervet meghatározni.
Ebben merül ki a coach feladata.

Javaslom, hogyha még nem olvastad, akkor olvasd el ennek a bejegyzésnek az első részét is!

Pázmányi Gábor, coach - www.pazmanyi.hu